2013. március 6., szerda

Miami és Nyugat-Karib hajóút - 2013

Még 2012 őszén jött az ötlet, hogy mi lenne, ha télen elmennénk valami kellemes, meleg helyre. Tavaly télen is volt ilyen jellegű elképzelésünk (akkor a Kanári - szigetekre szerettünk volna menni), de közbe jött a januári balesetem, így a tengerpart helyett a kórházban tölthettem felejthetetlen 3 hetet.

Mint eddig minden utazáskor, most is Nóri vállalta a szervezést, ami nem kis feladat volt!

Előkészületek
A biztos pont az volt, hogy szeretnénk körbehajózni a Karib-tengert (pontosabban egy részét csak, ezúttal a nyugati felét).

Keresni kellett egy olyan társaságot, ami szervez ilyen jellegű utakat. Találtunk is, az MSC Cruises-t. Szerencsére a magyar Hurrá-nyaralunk oldalon voltak akciók utak meghirdetve, így felvettük velük a kapcsolatot és lefoglaltuk az utat február 16. és 23. közöttre. Ez volt november végén.
A hajó, amivel utazunk majd az MSC Poesia lesz:


Decemberben találtunk viszonylag olcsó repülőjegyet (AirFrance), ami elvisz Stockholmból Miami-ba (Párizson keresztül); illetve lefoglaltuk a szállásokat is Miami-ban (összesen 3 éjszaka, 2 a hajóút előtt, 1 utána).

A január a hajós programok foglalásáról és az ESTA vízum beszerzéséről szólt. Honduras és Mexikó nem kér vízumot, Jamaica és a Kajmán-szigetek kérne, de ha 24 órán belül távozunk ugyan azon a járművön, amivel jöttünk, akkor oda sem kell.

A program (dióhéjban)
Február 14.: indulás hajnali repülővel Stockholmból (Arlanda), Párizson át, Miami-ba. Lesz kb. 1,5 óránk átszállni, reméljük sikerül :) Érkezés még aznap délután, 14:30 körül.
Itt autót bérelünk és megyünk a szállásra.

Február 15.: szabad program, városnézés...

Február 16.: a hajókirándulás kezdete, szabad program, gondolom felfedezzük a hajót.

Február 17.: ezt a napot a hajón fogjuk tölteni. Itt is lesznek mindenféle programok, mulatság, evés-ivás, ami kell :)

Február 18.: Mexikó. Ősi maja romokat (templomot) fogunk megnézni Tulumban. Délután vissza a hajóra és indulás tovább.

Február 19.: Honduras. Saját szervezésű programunk lesz, reméljük nem késsük majd le a hajó indulását :)

Február 20.: Kajmán-szigetek. Szinten saját szervezésű program.

Február 21.: Jamaica. Szervezett program, a Dunn River megtekintése és delfinnel úszás.

Február 22.: hajón töltős nap, nem kötünk ki sehol, irány Miami.

Február 23.: érkezés Miami-ba, valamikor a délelőtti órákban. Utána szabad program.

Február 24.: délelőtt város nézés, késő délután indulás vissza Stockholmba.

Február 25.: valamikor a délelőtti órákban érkezünk haza.

A hajó útvonaltérképe (valamivel szemléletesebb, mint a fenti leírás):

Részletes beszámoló várhatóan a visszaérkezés után pár nappal lesz :)
Hála Nóri szuper szervezésének, nem lesz eget rengető a túra, bár magamat ismerve ha az út nem is drága, majd elköltöm a maradék pénzünket étteremre (ki kell próbálni egy Mekit mindenképpen :) ), apróságokra, koktélokra és a hajón a kaszinóra :)

Eredetileg pihenni mennénk, de a sűrű program miatt ez fog a legkevésbé sikerülni. Cserébe világot látunk és reményeink szerint feltöltődünk annyi napfénnyel, amennyi elég lesz ahhoz, hogy kihúzzuk a tél végéig... :)
Ha minden igaz, akkor ezzel a körrel pont elérem a 30 meglátogatott országot. Messze még a 100-as cél...
1. nap - 2013.02.14. (csütörtök) - utazás és Miami
Az út Flenből az Arlandára kicsit több, mint 2 óra (216 km). Pici késéssel értünk oda (negyed 6 körül). A gép 6:55-kor indult (a tervezett 6:45 helyett), a légiutaskísérőnél többen érdeklődtek, hogy hogyan fogják elérni a csatlakozást, de megnyugtatott mindenkit, hogy tudják, hogy késünk (késhetünk), meg fognak várni és a pilóta is igyekszik behozni a lemaradást... be is hozta, időben szálltunk le, Párizsban (9:30 körül).
A Charles de Gaulle-n probléma nélkül megtaláltuk a csatlakozó járatot (kb. 30 percet kellett utazni mindenféle mozgójárdákon és alagutakban, de végig egyértelmű volt, hogy merre kell mennünk; nagyszerű repülőtér!).
A Párizs - Miami járat 10:45-kor indult... volna, ha nem találja ki a pilóta, hogy előbb inkább átnézetné a gépet a rendőrökkel és csak utána száll fel. Ehhez természetesen mindenkit kitessékeltek a gépből. Összesen 3 órát matattak a gépben, így jókora késéssel sikerült csak nekivágni az amúgy sem rövid útnak.
Kicsit lassabban is repültünk, nem kis kerülőt is tettünk (Kanada fölött értük el az amerikai kontinenst, majd dél felé kanyarodva elrepültünk New York és Washington D.C. fölött; nem értem, hogy miért, különösen azért, mert hazafelé majdnem egyenesen jöttünk).
Végül a tervezett 14:30-as érkezés helyett csak fél hétkor értünk Miami-ba. Itt a szokásos migráltatóbiztosi általi kérdezősködésben volt részünk, mielőtt még beengedtek volna "az ígéret földjére". Megkérdezték, hogy miért jöttünk, meddig maradunk, mivel foglalkozunk. A CNC operátort, természetesen nem tudták hová tenni, körül kellett írnom. Semmi baj, vannak ilyen bonyolult és az egyszerű halandók számára teljesen ismeretlen szakmák... :)
Sokszor néztek furcsán azért is, mikor kérdezték, hogy honnan jöttünk, majd a válasz Svédország és nem Magyarország... de akkor miért van magyar útlevelünk? Na vajon? :)
Szintén az ellenőrzéskor vettek ujjlenyomatot is. Ez az esetemben kicsit bonyolultabb a megszokottnál, bár biztosan találkoztak már ilyennel. Mikor odanyomtam a bal kezemet a tapicskoló eszközhöz láttam a döbbenetet a határőr arcán :)
Kedvesen megkért, hogy zárjam össze, az ujjaimat, mire megmutattam a kezem és mondtam, hogy az nem fog menni. Erre megértően legyintett és mondta, hogy OK, nem fontos, akkor ennyi volt (így végül bal kezem hüvelykujjáról nem készült lenyomat :) ).
Némi keresgélés után megtaláltuk az autókölcsönzőt - Budget - és átvettük az economy osztályú bérautót. Nagyon érdekes volt, mert a hollandiai autóbérlés alapján egy pici autóra számítottunk, de mint kiderült, itt az economy class azt jelenti, hogy diesel.
A GPS egy kicsit lassan tért magához, mert mindenáron azt akarta hinni, hogy még Európában van. Miután rájött, hogy mégsem, az időzónákkal volt problémája, de az ezirányú érdeklődését gyorsan letörtem (az útvonal volt a fontos, nem az, hogy mikor érünk oda).

Itt jöttem rá a legjobb dologra is az Egyesült Államokkal kapcsolatban: 1 liter benzin 6,4 korona, ami úgy 220 forint. Ezt bevezethetnék itt is :)
Út közben végig szakadt az eső, így nem csak sötét volt, hanem víz is. Ha először járok valahol, akkor ezeket külön-külön sem szeretem, együtt pedig végképp, de végül csak megoldottuk és eljutottunk South Beach-re, a szállodához.
Az első két éjszakát a Stardust nevű hotelben töltöttük. A szoba nagy volt, de koszos és igénytelenül berendezett. Takarót sem kaptunk, pedig jó lett volna, tekintve az időt. A booking.com-on 7 feletti az értékelése, de... messze van ettől :) A szobában be volt kapcsolva a TV és éppen valami vallásos műsor ment. Bámulatos agymosás, de komolyan! Egy öltönyös fickó mikrofonnal a kezében, fejhangon kiabálta, hogy "Jézus szeret téged!" és "Mindenki gyönyörűnek születik!"
Húha, mondtuk... dacára a sok marhaságnak, nehéz volt elkapcsolni, annyira szuggesszív volt a dolog. De legyőztük a belső démonjaink és nemet mondtunk a térítésre! :)
A szálloda egyetlen előnye, hogy a Collins Avenue-n van, ami 1 háztömb a híres Ocean Drive-tól (ami gyakorlatilag az óceánpart).
Parkolni nem lehet ingyen a környéken, így kerestem egy parkolóházat, ahol $25 volt a díj 24 órára (1 tömbnyire északra a szállástól).
Aznap korán lefeküdtünk, mert egyrészt szakadt az eső, másrészt elég fáradtak voltunk. Az időeltolódás miatt ez a nap nekünk 30 órás volt a megszokott 24 helyett.

2. nap - 2013.02.15. (péntek) - Miami
Reménykedtünk benne, hogy ez a nap más lesz... de nem volt. :) A reggelt szakadó esővel kezdtük.
Reggel 7-kor keltünk (ez itthon délután 1-et jelentett) és elmentünk az autóért. Akkor éppen nem esett, de amit kiértünk a parkolóházból, eleredt.
Mentünk egy kört a környéken, hogy kicsit szokjam a helyi stílust, ami... maradjunk annyiban, hogy nem egyszerű :) Az utak szélesek, bár néhol kátyúsak. Ez OK. Nagyon jól ki van táblázva minden, könnyű a tájékozódás. De az emberek... életveszély! :)
Nem egyszer láttunk olyan sofőrt (korra és nemre való tekintet nélkül), aki olyan átszellemülten vezetett, hogy csak körülnézni felejtett el. Látszott rajta, hogy beült, elindult és onnantól senki és semmi sem létezett a számára. Csak ment, ment, ment és ment. A kereszteződéseknél minden mindegy alapon áthajtott, lesz, ami lesz...
Kis nézelődés után a Gator Park felé vettük az irányt, ami úgy 30 mérföld (48 km). A térkép szerint 40 perc, de az útépítések és a dugók miatt nekünk valamivel több, mint 2 óra lett :) Ez a 48 km egyébként bámulatos helyeken vezetett keresztül. A belvárost úgy 5-10 mérföld után elhagytuk, onnantól egyszintes kertesházak következtek, de végig. Nem csoda, agglomerációval együtt 5,4 millió lakosú városról beszélünk (7. legnagyobb az USA-ban).
Út közben megálltunk egy McDonald's-ban, mert az kötelező. És ekkor jött a döbbenet: a kiszolgáló, 25 év körüli srác spanyolul köszönt és érdeklődik... mikor konstatálta, hogy ez nem fog menni, zavarba jött. Nagy nehezen végül elmutogattuk, hogy mit szeretnénk, így sikerült megreggelizni:
Nóri 3 palacsintás reggelikölteménye
Az én reggelim már szerényebb (hétköznapibb) volt, arról nem született kép.
Egyébként hihetetlen volt, hogy valóban vannak környékek, ahol nem angol az elsődleges nyelv. Értem én, hogy az USA-nak nincsen hivatalos nyelve, de túlzásnak tartom, hogy ha betelepülök valahová (akár illegálisan, akár nem), akkor nem tanulom meg az adott ország nyelvét (még ha az nem is hivatalos nyelv, de...)
A reggeli (jóllakásig ettük magunkat) $13 volt, ami 82 korona és kb. 2.700 forint.
Innen már megállás, eltévedés és dugó nélkül jutottunk el a Gator Parkba, ami az Everglades National Park szélén helyezkedik el. Egy 40 perces, aligátor-teknős-madár-növény lessel egybekötött airboat túrán vettünk részt fejenként $24.95-ért. Beszereztük az első szuveníreket is, egy fülbevalót és egy hűtőmágnest (nem árulom el, hogy melyik kié lett :) ).
Fent: mangrove mocsár az airboat-ból
Lent: békésen heverésző aligátor (a lelkünkre kötötték, hogy ne próbáljuk meg megsimogatni, mert elég jó a harapása); ezek az állatok 3,5 méteresre nőnek és kicsit több, mint két mázsa a súlyuk. Kb. 90 foguk van és harapásuk ereje a legnagyobb a világon, közel 9,5 kN.
Az idő nem volt túl szép, bár a túra alatt pont nem esett az eső. Készült még pár kép, majd lehet feltöltöm valahová a teljes albumot.
A parkból a Coral Castle felé vettük az irányt, ami Miami déli részén található, a South Dixie Highway és a SW 157th Avenue kereszteződésénél (ezzel most sokat mondtam, ugye? :) ).
A belépő $15 fejenként, amiért idegenvezetést is adnak és még fényképezni is lehet kedvünkre.
A Coral Castle-t egy Edward nevű fiatalember építette teljesen egyedül a majdnem feleségének. 1 nappal az esküvő előtt ugyanis faképnél lett hagyva szegény és úgy gondolta (tévesen), hogy ezzel visszaerezheti álmai (akkor 16 éves) asszonyát.
28 éven keresztül építette korallból, titokban, addig senkinek sem engedte, hogy lássa. Miután elkészült belépőt szedett a vendégektől. 10 centet a belépésért. Nagyon takarékos ember volt, minden szerszámát a szeméttelepről gyűjtötte vagy maga rakta össze. Halála után a lakrészében $3.500 találtak, ami mai értékét tekintve kb. $31.000.
A hely teljes történetét itt olvashatjátok: http://en.wikipedia.org/wiki/Coral_Castle
Itt is szerencsénk volt, megint éppen nem esett...
A közeli Subway-ben ebédeltünk, összesen $18-ért, majd visszavittük az autót a kölcsönzőnek és a szakadó esőben elmentünk vásárolni a Forever21 nevű boltba (gyalog ~2 km). Ez azért volt fontos, mert fillérekért (svéd árakhoz képest) lehetett ruhát vásárolni, ráadásul jó minőségűt, nem gagyi H&M-est (a svéd H&M botrányosan vacak sajnos :( ).
Vásárlás után Starbucks (2 kávé összesen $8), majd levezetésképp hazasétáltunk az Ocean Drive-on.
Az utcákon már több ember volt, zömében turisták, mindenki mosolygós, vidám.
Aznap több, mint 50mm eső esett, ami nem kevés, igaz itt is tél van, csak pálmafákkal és minimum 18-20 fokkal :)
3. nap - 2013.02.16 (szombat) - Miami és a hajó
Ezen a napon már jóval kevesebb eső esett, igaz csak 19 fok volt. Már kezdtünk átállni mind időeltolódás, mind mértékegységek tekintetében (mérföld, láb, inch, Farenheit).
Reggel az eddig megszokott módon az Ocean Drive-ra mentünk reggelizni, ahol gyorsan találtunk egy kellemes helyet.
Evés közben egy forgatás közepébe csöppentünk, ugyanis éppen itt rendezték az Amazing Race nevű műsor következő futamát. A versenyzőknek palacsintát kellett csinálniuk a vendégek számára, amit sikerrel teljesítettek. Pont mellettünk rohantak tovább, így lehet benne leszünk a TVben is :)
Fizetéskor a pincérnő (mikor visszahozta a bankkártyámat) megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e, mert a nevem alapján arra tippel... mondtuk, majdnem, de Svédországból jöttünk. Nem lett folytatása a beszélgetésnek. Lehet, hogy magyar volt vagy van magyar ismerőse, netán a szülei voltak emigránsok. Mi jobban szeretjük svédnek eladni magunkat, az IKEA kevésbé ciki, mint a Viktor Orbán :)
Reggeli után irány a part, mert azt mindenképpen meg kell nézni.
Fent: óceánpart, borús időben
Lent: South Beach a partról, szintén borús időben
Fent: az Ocean Drive a part menti parkból
Dél körül már szép idő volt, de nem tudtuk kiélvezni, mert indulni kellett Fort Lauderdale-be a hajóhoz. Pakolás és kijelentkezés után fogtunk egy taxit, ami kivitt minket a reptérre $24-ért, ahol kiderült, hogy a vasút már nem ott áll meg, hanem kicsit odébb, így a viteldíj kiegészült még további $18-al, hogy eljuthassunk a Tri-Rail állomásra.
A taxissal nehézkes volt a kommunkáció, Haitiról jött és az angollal gondjai voltak. Remekül beszélte viszont a haiti kreolt, amit meg mi törtünk eléggé :) De azért sikerült!
A vonat fejenként $5 volt, de az állomásról még el kellett taxizni a Port Everglades kikötőbe $18-ért.
A hajó
Az MS Poesia-t az MSC (Mediterranean Shipping Company S.A.) üzemelteti, ami egy 100%-ban családi vállalkozás. Se részvényesek, se senki, csak a család. 1966-ben alapították Olaszországban, akkor csak árufuvarozásra, majd később nyitottak a személyszállítás (szórakoztatás) irányába is. Az anyacég (az áruszállító) a világ második legnagyobb ilyen vállalata, összesen 434 hajót üzemeltet szerte a világon. A leányvállalat (MSC Cruises) pedig a világ 4. legnagyobb tengeri személyszállítási vállalata, ezzel a teljes piac 6%-át birtokolja.
2008 októbere óta szolgál, 93.300 tonna és... jó nagy :) 293 méter hosszú, 32 méter széles és 16 emeletes. 58.000 kW-nyi energia hajtja (ez közel 160 db Ferrari F430 teljesítménye); maximum sebessége 23 csomó, ami 43 km/h. 13 lift van a hajón, ~1.000 főnyi személyzet és ~2.500 utas.
Ha valaki szeretne egy ilyet, akkor potom $360.000.000-ért kaphat.
A bőröndök feladásával kezdődött az ismerkedés az MSC rendszerével. A hordár nagyon kedvesen, de szemérmetlenül rögtön borravalót akart kérni... nem kapott. Ez egyébként jellemző volt végig a nyaralásra, mindenhol, mindenki borravalót akart és tőlünk sehol, senki nem kapott. Én sem kapok borravalót, ha elvégzem a munkámat...
Becsekkoláskor kaptunk egy-egy kártyát, amit összepárosítottak a bankkártyámmal, így a továbbiakban ez szolgált:
- vásárlásra a hajón;
- személyazonosításra a hajón és a kikötőkben;
- ez nyitotta a kabinunkat.
Jó és kényelmes rendszer, egyszerűbb ezt hurcolni a partra, mint az útlevelet, ami elázhat. Ezen kívül nem kell a pénzzel és a bankkártyával bajlódni a hajón. Hátránya lehet, hogy így nem érzékeli az ember, ha költ róla.
Miután felszálltunk és elfoglaltuk a kabinunkat (11. emelet), sor került egy kötelező vészriadó-gyakorlatra. Ilyen csinosan kellett felöltözni hozzá:
Vacsoráig a szobában rendezkedtünk. Bejött a kabinunkért is felelős szobalány (fiú) bemutatkozni, egy végtelenül kedves és mosolygós indonéz. Jellemző volt, hogy a személyzet jobbára indonézekből, filippínókból, latin amerikaiakból, kelet európaiakból és olaszokból állt. Mind nagyon kedvesnek és segítőkésznek bizonyult (és még angolul is beszéltek, sokszor jobban, mint az Amerikában élők :) ).
A hajó volt az egyetlen hely, ahol elgondolkodtunk volna a borravaló dolgon, de ezt már megoldották helyettünk a vállalatnál: $12/fő/nap a kötelező borravaló, amit hozzáírnak minden este a számlánkhoz, így az utazás végére $144 borravalót fizettünk. Ezen felül viszont kifejezetten kérték, hogy ne adjunk senkinek semmit, mert a kötelezőt fogják szétosztani a személyzet között. Ez így fair, mert sok emberrel sosem találkozunk (szakácsok, tisztek, stb), akik munkája szintén hozzáájárult a szórakozásunkhoz.
Az étteremben (5. emelet) odakísértek az asztalunkhoz, ahol már ült egy 3 fős család. Halkan beszélgettünk Nórival, mikor az apuka odafordult hozzám és örömködve megkérdezte: "Ti is magyarok vagytok?" Pillanatnyi zavaromban csak annyit mondtam, hogy "Nem, svédek." Erre aztán jött is a válasz: "Ahhoz képest elég jól megtanultatok magyarul."
A vacsora további részében öten beszélgettünk, majd vacsora után felmentünk a 13. emeletre, aminek egy része már nyitott (itt vannak a medencék és 2 bár is).
Érzékeny búcsút vettünk a kikötőtől, majd útnak indultunk a Karib tenger irányába.
Szereztünk térképet a hajóról (jól jött), illetve profi fotósok álltak lesben mindenhol, hogy jobbnál jobb képeket készíthessenek rólunk, természetesen piszok drágán.
A felderítőtúra alkalmával találtunk wellness centert, könyvtárat, poker termet, kaszinót, összesen 14 éttermet és bárt, egy két szintes színházat, kórházat egyszemélyes kórtermekkel, konditermet, közösségi helyeket, boltokat... minden van, ami a túléléshez kell, nem nagyon lehet unatkozni egy ekkora hajón.
A 13.-on lévő büfé pl. egész nap nyitva volt, bármikor be lehetett menni enni egy pizza-t vagy valami hasonlót (ingyen, mert az benne van az árban).
Mászkálás után irány a kabin és alvás. Hosszú nap volt.
4. nap - 2013.02.17. (vasárnap) - a tengeren
Hatkor keltünk, mert nem tudtunk tovább aludni (időeltolódás ugye). Ébredés után reggelizni mentünk a 13.-ra (minden nap itt ettünk, mert jó volt a kilátás az üvegfalú étkezdében).
Reggeli után visszamentünk a kabinba, hogy átöltözzünk a medencézéshez, de én rosszul lettem. :) Nem kicsit, nagyon... :) Nem kellett volna teleennem magam, de nem tudtam ellenállni az óriási választéknak.
Nóri szerzett nekem gyógyszert a hajóorvostól, visszafelé jövet több kabinból tengeribetegség hangjait vélte felfedezni.
Az első pár órában kimenni sem tudtam a kabinból, csak feküdtem az ágyban és kínlódtam; végül kora délután sikerült kikönyörögni a fedélzetre és ott már jobb volt.
A medence partján egy szakács (indonéz) tartott bemutatót gyümölcsfaragásból, ami hihetetlennek bizonyult, közben pedig egy olasz mókamester szórakoztatta a népet (nagyon tetszett mindenkinek, amikor nem tudta rendesen kiejteni a sculpture szót, ezért konzekvensen skultúr-na ejtette. Eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy miről beszél). A végeredmény pedig:
A nap jobbára óvatos étkezésekkel, medencézéssel, napozással telt.
Este Nóri lett rosszul, hozzá kellett orvos is hívni. Megnyugtattak, hogy semmi komoly, csak egy kis tengeri betegség... kapott gyógyszereket, utána már el tudott aludni. Adtak igazolást is, hogy másnap nem biztos, hogy el tud menni a szervezett (és már kifizetett) programra is. Az orvoshívás (este 11-kor történt, ügyeleti időben) $100-be került, de visszakaptuk a befizetett $89-os kirándulás árát (az övét). Van biztosításunk is, így ezt a $100-t is visszakapjuk majd.
5. nap - 2013.02.18. (hétfő) - Tulum, Mexikó
Az első partra szállós nap, az első igazi program.
Nóri a rosszulléte miatt a hajón maradt, illetve csak később merészkedett ki a partra, de akkor is a kikötőben maradt (volt ott is látnivaló).
Nóri által fényképezett pelikán a cozumeli kikötőben. Háttérben méretes hajókkal.
A hajó Cozumel-ben kötött ki, ami egy szigeten van. Innen komppal vittek át Playa del Carmen-be, ami már a kontinensen van. Itt buszra szálltunk egy idegenvezetővel és elmentünk Tulum-ba, a maja romokhoz (kb. 45 perc).
Az idegenvezető - Julio - elbüszkélkedett vele, hogy félig maja származású. Az apja még 100%-ban maja ősöktől származott, de az anyukája spanyol. Való igaz, hogy nem latin vonásai voltak, hanem inkább az amerikai őslakos indiánokra hasonlított.
A másik érdekesség, hogy az itteniek nem mexikóinak, hanem spanyolnak vallják magukat. Ez persze érthető, ha abból indulunk ki, hogy a helyiek jelentős részének spanyol bevándorlók az ősei. Párhuzamba állítva az Egyesült Államokkal, azt mondhatnánk, hogy nincs amerikai ember. Vannak az indiánok, akik ott éltek eleve és vannak angolok, spanyolok, olaszok, írek... de amerikai egy szem sincs.
Iguana-k, a maja romok jelenkori lakói
Julio mesélt pár érdekes dolgot a majákról, miközben utaztunk:
A maja történelemről szinte semmit sem tudni. Azt sem, hogy kik voltak valójában vagy honnan jöttek. Ennek oka, hogy mindössze három könyvük maradt fenn, a többit egy bolond spanyol pápa elégettette, mert azt hitte, hogy az ördögről van szó bennük. Ismét meg kell hát köszönnünk a keresztény egyháznak a fáradhatatlan munkáját... :(
A maják a csillagászat szerelmesei voltak, olyannyira, hogy csillagvizsgálókat építettek és a csillagászaik az elit rétegébe tartoztak. Oly szinten értették a dolgukat, hogy a tavaly év végi "világvége" semmi másról nem szólt, mint 6 db bolygó együttállásáról (csak nem kellett volna elégetni azokat a könyveket :) ).
A megmaradt épületek leghíresebbike. Túlélte az azték és a spanyol hódítást valamint egy hurrikánt is, mi letarolta az épületek jelentős részét.
Nagyon szerették a naptárakat is. Annyira, hogy 3 különbözőt is használtak: egy 260 naposat, ami remekül illeszkedik az ember terhességének idejéhez. Egy 360+5 naposat, amit az átlagember használt pl. az aratáshoz. És egy harmadikat, amibe az eseményeket jegyezték fel. Ennek a harmadiknak lett vége 2012.12.21. Ez tulajdonképpen semmit sem jelent, mindössze arról van szó, hogy itt tartottak éppen a dolgok leírásában. Ha lett volna még 300 évük, akkor jóval odébb lenne a naptár "vége" is.
20-as számrendszert használtak, mert 20 ujja van az embernek (itt én kicsit gondba lennék, igaz már a 10 sem megy egyszerűen :) ).
Hallottunk egy történetet a Yukatan félsziget nevének eredetéről is. Kiderült, hogy ez az ég világon semmit sem jelent. Illetve jelent, de csak ennyit: "Hallgasd őket!"
Mikor a spanyolok partra szálltak itt, nem tudták megértetni magukat az őslakosokkal. A maják pedig egymásnak mondogatták, hogy "Hallgasd őket... hallgasd őket...", mert mindenki csak állt és nézett. A spanyolok pedig (az idegenvezető szavaival élve) hülyék voltak és azt hitték, hogy a hely nevét mondogatják, ahol partra szálltak. Van ilyen...
Épület-az-épületben építészet :) A másodikon látható két piros kézlenyomat, az egyiknek állítólag 6 ujja van.
A maja kultúra mutat némi hasonlóságot más kultúrákkal. Ilyen pl. az idegen lényekbe vetett hit. Rengeteg megmaradt rajzon található utalás a csillagokra illetve onnan származó lényekre. Ennek érdekessége, hogy ugyan ezt a hitvilág jellemző a többi ősi civilizációra (aztékok, inkák, egyiptomiak) is.
A maja keresztnevek kísérteties hasonlóságot mutatnak a kínai és japán nevekkel.
Megtudtuk azt is, hogy ember áldozatok bemutatása nem a maják dilije volt, hanem a később őket meghódító aztékoké. Ők pedig jobbára elrettentés végett csinálták, de azért az isteneket is rá kellett bírni egy kis esőre (nem volt itt sem folyó, sem tó és a víz nagy kincsnek számított).
Volt egy érdekes labdajátékuk, ami a kosárlabdára vagy a Harry Potterben is látott kviddicsre hasonlított, de csak térddel és könyökkel lehetett a labdához érni. A vesztes csapatot feláldozták... azt hiszem ez jobban motiválta a játékosokat, mint manapság a magyar "élvonalban".
A legtöbb áldozat azonban gyerek volt...
22 istenük volt, 13 jó és 9 gonosz. A méz istenét fejjel lefelé ábrázolták.
Nem túl jó állapotú épületek
Imádták a deformitásokat, azt találták szépnek. Gyakori volt, hogy különféle présekkel és válogatott módszerekkel nyomorították (deformálták) el a gyerekeket, mert utána ők lettek a szépek. Milyen menő lehetnék most ott :)
A kancsalság is egy kívánatos dolog volt, ezért gyakran tettek követ a gyerekek szeme elé (mellé?), hogy idővel ilyen módon elváltozzon.
Ha valaki eredendően deformitással (pl. 6 ujjal) született, akkor ő volt a szépség netovábbja, ígéretes jövő állt előtte.
Néhány mai plasztikaiműtő-szökevény láttán úgy érzem ez ismét kezd divatba jönni (pl. kacsaszáj).
A főépület
52 évente nagy építkezésekbe kezdtek. Ennek oka az volt hogy összekötötték a két kisebb naptárukat (260 és 365 naposat), melyek két körré kiegészítve kapták ezt az 52 éves periódust. Ilyenkor kötelezték a városok körül lakó embereket, hogy építsék újjá a házaikat (a városban csak a nemesség - vezetők, papok, csillagászok, mérnökök laktak, a nép csak áldozatot bemutatni mehetett (ekkor még csak tárgyi áldozatot)). Ezért van ilyen jellegzetes alakja a maja épületeknek, mert a városi kő építményeket nem lerombolták, hanem tovább építették. Így lettek templom-a-templomban jellegű épületeik, melyek piramisokra emlékeztetnek.
A város tengerpartja. Ez az egyetlen maja város, amit közvetlenül a partra építettek. A sziklákon látható az egykor világítótoronyként funkcionáló épület.
A romváros nézés után volt kb. 30 percünk vásárolni a közeli bazárban, ahol megszereztem második hűtőmágnesünket is és egy bögrét is, amire bár nem akartam alkudni, de végül csak sikerült. :)
$18 lett volna, de nálam csak $10 volt. Mondtam, hogy nincsen ennyim úgyhogy nem kell. Ekkor már $15-be került a bögre. Mutattam neki, hogy tényleg nincsen több pénzem. Erre mondta, hogy akkor adjam oda a $10-t és a különbözetet pesoban. Ekkor már kezdtem nyűgös lenni, mert egyrészt nem alkudni akartam, csak menni a buszhoz, másrészt tényleg nem volt több pénzem. Elköszöntem és már félúton jártam a kijárat felé, mikor az eladó utánam szólt, hogy: "Sir, you can get it for $10!". OK, mondom, ha ennyire akarja, akkor legyen, úgyis gyűjtöm a bögréket is (ha nem is olyan lelkesen, mint a mágneseket, mert érdekes lett volna 5db bögrét hazahozni). Így lett bögre is és mágnes is.
Hazafelé még elhangzott az örökzöld "borravalót elfogadunk" sláger is, így megint nem adtam... itt ráadásul olyan pimasz módon, hogy külön kértek a sofőrnek is és az idegenvezetőnek is, mondván nem akarnak még egy forradalmat és így nem lesz vita... hát a tőlem kapott pénzen nem is tudnának vitatkozni. Eszméletlen!
Egyébként remek idegenvezetés volt, sok érdekeset hallottunk, de ezért fizettünk fejenként $89-t.
Hazatérés után elmeséltük egymásnak Nórival, hogy mi történt velünk aznap, majd elmentünk vacsorázni.
Nórinak is mozgalmas napja volt. Kiment a kikötőbe nézelődni. Látott millió pelikánt, az egyik olyan közel merészkedett, hogy majdnem összeütköztek. Vásárolt is pár ajándékot a boltokban és kicsit használta a spanyol tudását is (ennek nagyon örült én pedig büszke voltam rá, hogy bár már évek óta nem tanul, de még mindig tud valamelyest).
Látott bébidelfint is a dokkoknál:
Sajnos nem sok látszik, de a lényeg a lényeg: gyerekdelfin...
Egy falat Cozumel...
Vacsora után alvás, mert mindketten alaposan elfáradtunk.
6. nap - 2013.02.18. (kedd) - Honduras, Roatan
Ez volt talán a legkevésbé érdekes napunk, bár egészen Jamaica-ig Nórinak ez tetszett a legjobban (nem csoda, mert ugye Mexikót jobbára kihagyta, a tengeribetegséges első nap pedig senkinek sem volt a kedvence).
Egy sziget és egy ki tudja mikor megfeneklett hajóroncs a kikötő bejáratánál. Érdekes volt látni, hogy a mi hajónk kényelmesen le tudott horgonyozni, ez a pici bárka pedig fennakadt. Nyilván nem most történt az eset, mert már csak a rozsda tartotta össze :)
Hondurasban egyénileg szerveztünk programot, el akartunk menni a West End Beach-re sznorkelezni. A kikötőben kaptunk pecsétet az útlevelünkbe (nem hivatalosat :) ), majd próbáltunk pénzt kivenni egy automatából, de csak Visa kártyát fogadott el, nekem pedig mindkét kártyám Mastercard. Végül megállapodtunk a taxissal, hogy $60 helyett $40-ért elvisz minket a partra, ha hajlandóak vagyunk megosztani a taxit. Perszehogy! Kaptunk is két nagyon kellemes német turistát, akikkel még beszélgetni is lehetett. Ők egyébként zsinórban a második útjukon vannak, közvetlenül ez előtt voltak a Bahamákon... tudnak élni! :)
West End Beach
A parton derült ki, hogy oda is van belépő, fejenként $10. Mivel csak $40 készpénzünk maradt, amiből most fizettünk ki $20-t, így nehézkessé vált a $40 kifizetése. Kerestünk egy szállodát a parton, ahol megint csak Visa kártyát fogadott el az automata. Ekkor kezdett világossá válni, hogy kelleni fog egy Visa kártya is utazásokhoz, nehogy gond legyen legközelebb.
Végül a parttól úgy 1,5km-re találtunk egy automatát, amitől ugyan $100-t kértünk, de csak 100 hondurasi lempirát volt hajlandó adni... bementünk egy boltba kideríteni, hogy ez most akkor mennyit is ér, $5-t... remek, akkor a $40-hoz összesen 800 lempira fog kelleni. Vissza az automatához és kivettük a maradék 700-t is. Boldogság! :)
Közben az is kiderült, hogy Hondurasban egyetlen automata sincs, ami amerikai dollárt adna... jó tudni :)
Nóri a tengerparton... nem volt túl sok ember, bár szerencsénk volt a kép készítésekor.
Ez a nap a napozásról, fürdésről, pihenésről és a pénz szerzésről szólt :)
Hazafelé lerobbant a taxink, ami nem okozott különösebb problémát, mert a sofőr gyorsan leintett egy másikat, átpakolt miket bele és már rohantunk is tovább a kikötő felé.
A taxis (a lerobbanás előtt) még mutatott pár érdekes helyet a szigeten. Itt pl. egy szomszédos, kisebb sziget látszik, ahol kifejezetten "szerény" körülmények között pihenhetnek a "szegényebbek". Véletlenül a sziget kormányzójának a tulajdona... ki érti? :)
Délután a hajón megnéztünk egy jégszobrász show-t, amit ugyan az az indonéz szakács tartott, aki a gyümölcsöket is babrálta.
Jéghal
Este voltunk színházban is, ahol egy káprázatos artista show-t láthattunk. Nem nagyon tudom leírni, de a mutatvány alap esetben sem lehetett egyszer, hátmég akkor, amikor a hajó nem kicsit ringatózott a tengeren. De nem sérült meg senki szerencsére és mi is nagyon jól szórakoztunk.
 
7. nap - 2013.02.20. (szerda) - Kajmán - szigetek, George Town
"We have the best politicians that money can buy"
- jellemezte az országot taxisofőrünk, utalva a korrupcióra
A reggel a már megszokott módon zajlott: kelés, reggeli, készülődés. Semmi különös.
Kaptunk sorszámot, hogy melyik csapattal mehetünk majd ki a partra, mert ezúttal nem a parton kötöttünk ki, hanem a tengeren horgonyoztunk le. Ez a gyakorlatban egy 5 perces kompozást jelentett a hajó mentőcsónakjában.
A parton rögtön megállítottak, hogy szeretnénk-e taxit. Szeretnénk, így megkértek, hogy várjunk picit. A célpont a Seven Mile Beach volt, ahová $10-ért vittek el minket.
Várakozás közben csatlakozott hozzánk egy német csoport, akik bosszantó útitársnak bizonyultak a későbbiekben.
A kiszemelt partot kb. 15 percnyi taxizás után értük el, ahol a németek első dolga a kötekedés volt. Nem értették, hogy miért hozták őket egy ilyen zsúfolt partszakaszra (nem volt sok ember :) ). Mi a taxi (kisbusz) hátsó részében ültünk és ameddig a németek meg nem győződtek arról, hogy ó helyen vannak, mi le sem tudtunk szállni. Annyi eszük nem volt, hogy minket leengedjenek, majd nélkülünk szenvedjenek ki... :(
Végül rájöttek, hogy ők az idióták és elfogadták, hogy nekik most itt kell strandolniuk. Szegények... ;)
A tengerpart... jól mutatja, hogy mekkora tömeg volt :)
Ezen a ponton kezdett világossá válni, hogy a túristacsoportok, függetlenül a csoport nemzetiségétől, valamiért sokkal életképtelenebbek, értetlenebbek, ostobábbak, mint az egyénileg szervezett utasok. Mintha csoport esetén mindenki a másikban bízna és nem foglalkozna a dolgokkal, míg egyének esetén mindenkinek résen kell lennie. Ezt tapasztaltuk a magyarok esetén is (az OTP traveles csoport botrányosan viselkedett, míg az asztaltársaságunkban ülő családdal nagyon kellemes időt töltöttünk együtt) és a németek esetén is (a hondurasi pár kellemes társaság volt; a mostani csoport pedig... brrr).
Nóri a parton :) csak átlátszó halakat sikerült lesni, nem volt sem korall, sem semmi érdekesebb
A parton találtunk elhagyatott napozóágyakat, így azokat sajátítottuk ki. Kicsit strandoltunk, beültünk egy parti bárba is egy frissítőre, ahol még ingyen WiFi is volt (a fizető vendégeknek :) ).
Panoráma a bárból
4-kor várt a taxi, visszamentünk a kikötőbe, ahol megszereztük a következő hűtőgép mágnesünket és még pár ajándékot, majd visszakompoztunk a hajóra és picit lepihentünk a kabinban.
Bevásárlóközpont a kikötőben
Este vacsora, színház és alvás...

8. nap - 2013.02.21. (csütörtök) - Jamaica, Ocho Rios
"We have only situations, no problems"
- hangzott el az idegenvezető szájából, mikor azt
ecsetelte, hogy náluk mennyire nyugodt minden
Talán a legjobban várt partraszállás volt a jamaicai. Ez volt a másik, hajó által szervezett program, amin részt vettünk.
Ébredés, reggeli, blablabla... :)
A parton már várt az idegenvezető egy kisbusszal. Az első állomásunk a Dolphin Cove volt Ocho Rios-ban. Az út odáig kb. 45 perc volt, addig sok érdekeset hallottunk Jamaica-ról, pl. a valaha mért legalacsonyabb hőmérséklet +16 fok volt :)
Épület a kikötő mellett
Tanultunk pár jamaicai kifejezést is:
Yaman - az angol yes megfelelője;
Irie - OK, minden OK, minden rendben;
No problem - rövid válasz bármilyen kérdésre ;)
A Dolphin Cove-ban vehettünk fejenként $11-ért olyan cipőt, amit a delfines programon viselni kellett. Lehetett volna bérelni is és akkor visszaadtak volna $4-t, de mivel úgyis meg akartuk mászni a Dunn's RIver Falls-t is, amihez szintén kellett a cipő, így megtartottuk, ami jó választásnak bizonyult.
A Dolphin Cove közvetlenül a parton, festpi környezetben található.
Az egyik lelkes delfin
A delfinnel úszás volt Nóri egyik régi vágya, ezért nagyon vártuk a találkozást. Egy Mitch nevű delfinnel hozott össze a sors, aki nagyon aranyos volt. Adott pacsit, megmutatta a nyelvét, kaptunk puszit és úszhattunk vele (megállt velünk szemben, megfogtuk az uszonyait, majd a hasára fektetve minket úszott velünk úgy 10 métert). Itt volt egy kis probléma is, mert a fürdőnadrágom zsinórja elhagyta magát, így az vontatás közben elkezdett lecsúszni rólam. Mire a kör végére értünk már terpesztenem kellett, hogy ne legyen nagyobb baj. :)
A műsorról készült videófelvétel is, amit meg lehetett venni később. Mi nem vettünk, de azok, akik igen, megkapták grátisz a fehéren világító fenekemet is... :)
Miután elbúcsúztunk Mitch-től, megebédeltettek minket a Dolphin Cove büféjében. Gondoltam kipróbálom a jerk chicken nevű jamaikai ételt, de nem nyűgözött le. Bárddal széttrancsírozott csirke volt, mindenféle részekből (comb, mell, szárny). Mivel mi elég válogatósak vagyunk ennivaló tekintetében és csak a mellét esszük a csirkének, így...
Nóri jól járt, ehetett vega burgert :)
A Dolphin Cove tengerpartja, ez volt a legkékebb tenger, amit valaha láttam...
ide még vissza fogunk jönni!
Evés után sétáltunk még kicsit a parkban, ahol találkoztunk gyönyörű papagájokkal is:
Innen mentünk át busszal az 5 percnyire lévő Dunn's River Falls-hoz, ahol az újonnan szerzett cipőinkkel megmászhattuk a vízesést.
Korábban olvastuk, hogy sok amerikai szerint ez egy átverés, mert nem is folyó, hanem csak egy hegyi forrás. Majd meglátjuk...
Kis sétálás után előbukkant a forrás a fák között

A lelkünkre kötötték, hogy ne vigyünk be fényképező gépet, mert elázhat és nem vállalnak érte felelősséget, de mi mégis bevittük, mert bátrak vagyunk :)
Itt már mi is a vízben vagyunk. Lehet, hogy csak egy forrás, de elég jól nézett ki

Miután cipeltem egy kicsit a gépet, Nóri úgy döntött, hogy inkább a parton folytatja és viszi a gépet is. Jó döntésnek bizonyult, mert kb. 30 másodperccel később hanyatt estem a csúszós köveken és teljesen elmerültem. Ha akkor is nálam lett volna a gép... :)
Vízesés I.
Vízesés II.
Kifelé menet találkoztunk az OTP traveles csoport magyar idegenvezetőjével, aki... ügyesen elhagyta a csoportját. A kijáratnál vitatkozott az őrrel, hogy bent várja 20 magyar, akik nem beszélnek angolul és mindenképpen be kell jutnia (közben tülekedett volna befelé, de nem hagyták). Lehet, ha békésebben próbálkozott volna, beengedik... végül a bejárat felé tűnt el, nem tudom, hogy bemehetett-e újabb belépőjegy nélkül vagy fizethetett. Mindenesetre vicce volt (ki másnak lett volna problémája, ha nem a magyar csoportnak :) ).

Innen a kikötő felé vettük az irányt, de mint kiderült kicsit későn. Ez látszott az idegenvezetőn is, aki még némi Bob Marley dal énekléssel is próbálta oldani a feszültséget, de szerintem csak feszültebbek lettünk tőle. :)
Végül nem tudom mennyi késéssel érkeztünk meg, de már eléggé mehetnékje volt a part személyzetnek. Szerencsére nem hagytak ott minket, bár mint megtudtuk aznap: No problem!

A nap hátralévő részét evéssel, pihenéssel, medencézéssel töltöttük. Este még megnéztük a gálaműsort a színházban, ahol elköszöntek tőlünk a mutatványosok és a hajó tiszti kara. Jó kis műsort adtak elő, nem vagyok egy nagy színház rajongó, de ez tetszett.
Vacsora után ittunk egy koktélt a Zebra-bárban. Nem volt olcsó, $7,5, de kifejezetten jól esett és az alkoholt sem nélkülözte... :)
9. nap - 2013.02.22. (péntek) - utolsó nap a tengeren
Szabadfoglalkozásos nap volt, mert ezen a napon nem kötöttünk ki. Ismét végighajóztunk Kuba partjai mellett.
Közben kaptunk mindenféle migrációs papirt, hogy töltsük ki, mert megint kelleni fog az USA-ba lépés előtt.
A délelőttöt a medence partján töltöttük, ebéd után tartottunk egy gyors sziesztát, mert az mindig jól jön a lelki békénk érdekében.
Szieszta után benéztünk a kaszinóba, mert ki szerettük volna próbálni. Az eredmény: +$50 :) Nóri az első félkarú rablások egyikénél 1 érmével 200-t nyert.
A vagyon :)

Kapott Nóri egy Pandora karkötőt, mert megérdemelte ($90)... :) illetve kinéztem pár jóféle órát (Citizen) $250-ért, de végül rájöttem, hogy még ráér... majd jövőre úgy készülünk, hogy bevásárolunk a hajón.
A délután folyamán még beléptünk az MSC Club-ba, mert miért is ne... mindenképpen vissza fogunk még jönni ide, van még Kelet- és Dél-karibi körútjuk is és reményeink szerint később lesz majd Csendes-óceáni is...
Rájöttünk, hogy sokkal érdekesebb nekünk, ha minden nap máshol állunk meg és más környezetben vagyunk, mintha egy hétig ugyan azon a parton heverünk (én úgy két napig bírom egy helyben, utána unalmassá válik).
Érdekes volt tapasztalni, hogy a svéd fizetésből a svéd árak mellett mennyire mást jelent már a drága, mint amit Magyarországon jelentett.
Este még benéztünk a színházba, körbejártuk búcsúzóul a hajót, majd lefeküdtünk, mert másnap korán kellett kelni, hogy időben és fennakadás nélkül elhagyhassuk a hajót.

10. nap - 2013.02.23. (szombat) - újra Miami-ban
Hajnali kelést követően megreggeliztünk majd vártuk a sorunkat, hogy kiengedjenek a hajóról. Várakozás közben lebuktattuk magunkat az OTP-s csoport előtt, bár egyik oldalról sem mutatkozott igény egy társalgásra, így mi békésen elfogyasztottuk a kapott italjegyeinket (illetve az értük kapott italokat), majd a színházban vártuk a rajtot.
Mikor szóltak, mindenki fegyelmezetten megindult a kijelölt irányba, nem volt sem tülekedés, sem fennakadás. Le a kalappal a szervezés előtt.
A kikötőben fogtunk egy taxit, ami $80-ért vállalta, hogy elvisz a szállásunkra, de belefutottunk egy dugóba, neki pedig menni kellett vissza a kikötőbe, így kitaláltuk, hogy kitesz egy buszmegállónál, ahonnan átszállás nélkül, fejenként $2-ért lejuthatunk a 5th Street-ig, ahonnan még kb. 10 perc séta a 2nd Street. Így végül kicsit tovább tartott az út, de megúsztuk $50-ból a $80 helyett és volt szerencsénk végigbuszozni Miami Beach-en a 186th Street-től az 5th-ig.
Vacsora South Beachen
A szállást - South Beach Hostel - gond nélkül megtaláltuk... bár ne tettük volna. Eleinte ígéretesnek látszott, de aztán jöttek a meglepetések: bár private room-ot kértünk, egy 6 ágyas szobába tettek minket, igaz csak kettőnket. Nem volt saját fürdőnk, se szekrény, se semmi, csak a 3 emelete ágy + egy ócska, rozsda marta, lakattal zárható "széf", amikhez lakatot lehetett bérelni a recepción jó pénzért (nekünk nem kellett).
Dél után kimentünk sétálni és a parton is heverésztünk egy jót, megmártóztunk az óceánban is.
South Beach, jó időben

A nap végén visszamentünk a szállásra és megpróbáltuk kialudni magunkat. Nem sikerült. A folyosón megszálló fiatalok olyan lármát csapta egész éjjel, hogy mindössze 3 órát sikerült aludnunk. Sosem értettem, hogy miért kell úgy közlekedni, hogy közben minden lehetséges ajtót becsapjunk, végig kopogjunk a magassarkúnkkal és üvöltözzünk. Ha ez valami párzási rítus, akkor fel kellene nőni és rájönni, hogy ahhoz nem zajongani kell és artikulálatlan-részegségig leinni magunkat, hanem elvonulni páronként és jól érezni egymást... de nem hörögni.
Valamelyik idióta még az ajtónkon is kopogtatott hajnal 4-kor, miközben azt kiabálta, hogy "police". Pff...
A személyzet persze mindehhez asszisztált, hiszen ők is fizető vendégek, mint mi. A fegyelmezés viszont nem gondolom, hogy a vendégek feladata lenne, egy szállás pedig inkább legyen csendes és pihentető hely, mintsem egy buli középpontja. Arra ott vannak a bárok, diszkók, szórakozó helyek...
11. nap - 2013.02.24. (vasárnap) - Miami és a hazaút
Miután nem sikerült túl jól aludni, a reggel is tartogatott meglepetéseket a számunkra. Először is az ágyneműt nekünk kellett lehúzni magunk után... :)
Itt már kezdtem rájönni, hogy a szállás neve magában foglalta ezt a fajta luxust: hostel... na ilyenbe soha többet! :)
De úgy érzem (a hajó után mindenképpen), hogy 4*-os szállodánál sem megyünk többet olcsóbba.
Másodszor a megígért ingyenes reptéri transzferre azt mondták, hogy nem írtuk fel magunkat előző nap, így nem jönnek értünk. Ez igaz, előző nap jeleztem ugyan a recepción, hogy szeretnénk a transzfert, de akkor senki sem mondta, hogy ezzel más dolgunk is lenne. Pedig lett volna... mi hibánk lenne? Nem hiszem...
Végül bevetve a morcosan nézést kerítettek egy másik mikrobuszt, ami kivitt minket a reptérre (a buszban is kint volt az örökzöld: "A viteldíj nem tartalmazza a borravaló összegét" tábla, így természetesen nem kaptak semmit sem... kezdtem rosszul lenni ettől a borravaló elvárós stílustól. Legközelebb majd a Mekiben is adjak? Vagy a H&M-ben? Esetleg az IKEA-ban? Veszünk egy bútort 450 kr-ért, de 500-at adok... Mi a bánat ez a borravaló utáni hajsza? Én sem kapok soha senkitől, az ég szerelmére...
(félreértés ne essék, éppen most adjuk oda a Vöröskeresztnek Nóri régi, de még jó állapotú ruháit)
Indulás előtt még elmentünk egy Art Deco audio-tour-ra. Fejenként $15, de sajnos nem ért ennyit. Ugyan meghallgathattuk, hogy melyik épületet mikor és ki és miért és miért olyannak építette, de... OK, és?
Ez volt számomra a legérdekesebb Art Deco épület: a régi posta
A reptérre időben megérkeztünk, a gép is időben indult.
Másnap, a tervezett 12:15 helyett 12:27-kor szálltunk le az Arlanda-n, ahol szerencsénkre nem volt olyan hideg, de azért átöltöztem a mosdóban valami melegebbe, mint a rövid ujjú + rövidnadrág :)
Onnan tudtuk, hogy biztosan hazaértünk, hogy a mosdó ragyogóan tiszta és illatos volt... ellentétben az amerikaiakkal, amik nem kicsit mocskosak.
Összefoglalásul pedig:
- az MSC-s hajóút fantasztikus volt, 100%, hogy megyünk még...
- az Egyesült Államok számomra csalódás volt. Kosz, bűz, mocsok, borravaló-borravaló-borravaló és sokan nem is beszélnek angolul -> szerintem ciki :)
- Jamaikát látni kell, csodálatos!
- A mexikóiak kedvesebbek és segítőkészebbek, mint hittem; nem akarnak mégsem eladni a drogkartellnek :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése